Garamant: ... újra Fedémes

Nem lehet, megunni, soha , soha nem lehet megunni... ez egy gyerekkorom reklám szövege, talán valami tej termékkel kapcsolatban,
a mi családunkban ez szintén vonatkoztatható arra a bizonyos tevékenységre, amit egy meggondolatlan első alkalom után újra és újra végzünk.
Egy normális városi ember hétvégén nem megy ki egy kis falu végétől még egy bő fél órányira levő kopár domb tetejére, hogy gyermekeivel együtt kitegye magát az időjárás viszontagságainak, hogy amikor más javában a másik oldalára fordulva piheni ki a heti fáradságot, ő mégis autóba ülve, hányingerrel a torkában élvezze a kanyargós erdei utat, hogy utána késő este, koszosan, hulla fáradtan az ágyától száz kilométerre nézze a kopasz eget, és még tv sincs... még is van egy barátunk, akit mi nem látunk, de jó vele játszani: a szél.
Ha most nagy szavakat keresnék, azt mondanám, hogy olyan érzés, mint amikor egy puzzle a helyén van, része az egésznek. Ha ott is hagyja az ember, kibontakozik az öleléséből, újra vágyódik vissza, mint amikor egy fárasztó nap után lerúgja a lábáról a szűk cipőt, és "belefeledkezik" a kényelmes papucsába. Hogy ez pont a pg? Hát érdekes, talán úgy is megfogalmazhatnám, hogy az élet és halál határán mutatkozik is meg igazán mi az élet. Ezt csak azok értik ,akik átélik, bár előtte is megvoltak, de ha találkoztak vele, tudják, hogy most lettek beavatottak valami titokba. Több mint egyszerű dopping: nem elrugaszkodik a valóságtól, hanem bele veti magát, soha nem tud olyan közel lenni hozzá, mint amikor elengedte a földet. Miről beszélek, arról, amit nem is lehet megfogalmazni, aki átélte az tudja.