Jelentem, én kocogtam. Oda és vissza: 3 kilométert, azaz HATOT! Mint beigazolódott, bizony Biusnak kellett egy "kis" segítség, én pedig boldog voltam, hogy van két szabad kezem, és nem dühöngve tolom a bringát, mint egyesek, bár biztosan én kulturáltan mérgelődtem volna... :-)
Ott egy kis zsebkendő kiállítás fogadott minket. Ilyen zsepiket kaptam én is a nagymamámtól anno...
Ezen kívül még műsorral is kedveskedtek a vendéglátók,
ill. vásárt is szerveztek. Sajnos én nem tudtam, hogy ilyenkor itt ez a szokás. Bár mire odaértünk volna , hogy egy kis összekotort aprón vegyünk, addigra el is fogyott: a mézes kalács. Szerencsére Ildikó óvónéni előbbre látó volt -tapasztalt - Ő idejében beszerzett pár zacskó finomságot, és a dugi készletéből kínálta meg a hozzánk hasonlóan "lekésett" éhenkórászokat.
A sok rohangálás és a nasi után bizony jól esik egy kis szörp, ha már otthon víz van...
Látjátok, ilyen édes....
No, ki az ügyes?!
Ha a régieknek sikerült, mi is fújunk egy szép buborékot!
Igazából már sorakozó van, de hát innen hamarabb odaér az ember, mint ha megkerülné, nem igaz?
Egy csoportkép a tájház előtt haza felé
A legtöbb gyerek berohant, aztán ki. Vagy mi voltunk lassúak? Hiszen minden meg kellett nézni!
Egy kis pihenés a hosszú út végén. Ez már az ovi ajtó, és mögötte már terített asztal és előkészített ágy. Milyen jó is ovisnak lenni!
Ildikó néni is megérkezett, kezében a begyűjtött kabátokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése